2.
Egy
eltűnt bejárat
Háromnegyed hét van. Bogival megbeszéltük,
hogy a Galamb utca mellett lévő autómosónál találkozunk. Gondolom, már ott van,
hiszen általában mindig mindenhova negyed órával előbb megy. Amikor betértem az
épülethez megpillantottam Bogit, és éppen egy üdítő automatából próbált meg
kiszedni egy doboz Coca Colát.
- Ez a vacak benyelte a pénzem –mondta dühösen.
- Talán nem egy 50 éves gépbe kéne szórnod a pénzt –szóltam vissza.
- Csak inni akartam. Na, hogyhogy elengedtek? –nézett rám vigyori arccal.
- Haha, nagyon vicces, tudod,hogy mindenhova elengednek.
- Persze te vagy anyuci és apuci pici lánya, de mi lesz,
ha megszületik a kicsi?
- Hát sose vágytam kis tesóra, de ha már egyszer lesz,
akkor igyekszem jó nővér lenni.
- És te lányt vagy fiút szeretnél?
- Nekem mindegy, csak sokat aludjon, és keveset sírjon,na
de nem ezért vagyunk itt.
- Nem hát! Menjünk!
Bogi vágyakozó tekintetével és az én ijedt
képemmel elindultunk a mellettünk lévő emeletes ház hátsó ajtajához, aminek
környéke bűzlött a szeméttel teli konténerektől.
- Itt kéne lennie valahol! –közölte Bogi.
- Na ne mond! –gondolkodtam
hol lehet egy ilyen értékes doboz. –Lehet,hogy a szemétben van?
- Én azt biztos nem túrom fel. Lehet hogy… - ekkor elakadt a szava. –Nem az ott? –mutatott rá egy fénylő dologra az egyik
ablakpárkány alatt heverve.
- Várj, megnézem, nehogy hozzá nyúlj! –de ő lehajolt érte. –Mondom ne!
- Ugyan mi baj lehetne? –azzal felkapta. –Ez az, amit kerestünk!
- Azért ne ilyen nagy lelkesedéssel,előbb nézzük meg,hogy
benne van e a kulcs! Ide vele! –Bogin
látszott,hogy azon töpreng, oda adja e vagy nyissa ki ő. –Engem hívtak,
úgyhogy add ide!
- Chaj!Tessék! –közbe
morcoskodott.
Lassan felnyitottam a ládika tetejét,arra számítva,hogy
valami nagyon különleges és nem mindennapi fog történni. Természetesen nem így
lett. Ott volt a nyomorult kő, amit már olyan áhítattal vártunk.
- Ennyi?- bámult
rám Bogi elégedetlenül.
- Másra számítottál?
- Igen!
Leültem egy lépcsőfokra és mély gondolkodásba
kezdtem. Ezt persze Bogi nem nézte sokáig.
- Most mi van?- kérdezte.
- Azt mondta…meg kell semmisíteni a dobozt.
- Oké!- lelkesedett,de
aztán rám meredt. –És hogyan?
- Azt nem mondta!
- (-.-)
- Égessük el! –ajánlottam.
- Szerintem az túl egyszerű. Amúgy minek kell ezt
eltüntetni?
- Passz! –majd
felálltam és elindultam. –Inkább haza viszem. Ha a nőnek annyira
unszimpatikus ez a doboz,majd ő el teszi láb alól.
- Igazad van. Akkor szia! Légy jó! –köszönt el Bogi majd felpattant a biciklire és elhajtott.
- Jóét! –kiáltottam
utána.
Haza baktattam a dobozzal,meg a kővel…izé kulccsal. Letettem magam elé és
üres tekintettel bámultam.
- Majd holnap! –mormogtam
magamban. Aztán aludni tértem. Álmomban különös dolgok jelentek meg.
Egy rövid kiterjedésű,de hosszú,szinte
sövényszerű erdő volt ott. Benne léptek zavarták meg a csendet. Nem is
akármilyen léptek. Valaki futott…többen is. Talán ketten vagy hárman. Az erdő
két széle hatalmas pusztás volt. Semmi nem volt ott csak rövid,száraz fű. Az
erdő más volt. Kis patak folyt végig a hosszabbik oldalán,ami végtelennek tűnt.
Ugyanolyan fák voltak benne,szinte szabályosan elhelyezkedve. Mintha
mesterségesen ültették volna őket. Az erdő azon szélén, amerre az a két vagy
három ember futott, egy hatalmas acélkerítéses erőd állt. Nem tudom miért
tartottak oda, de sürgős lehetett a dolguk, mert valami követte őket.
Szörnyszerű lény! Az erőd kapuja
kinyílott,de csak résnyire, hogy a két fiú-már jobban látom- be tudjon rajta
menni. Az egyik sikeresen beért, de a mögötte lévő megbotlott. Bezárult a kapu!
A szörny egyre közeledett. Még az erdőben járt… épp most lépte át a patakot.
Egyszer csak felbukkant az erőd előtt és mikor rá akarta vetni magát a fiúra…
Felébredtem! Rémes egy álom. Nem ismertem fel
a fiúk arcát,de lehet,hogy nem baj. Még volt 10 perc 8 óráig,de nem volt már
kedvem aludni. Készülődés után elindultam a szombati találkozóra, amin én Bogi
és egy másik úgymond ,,barátnőm” Betti,szoktunk találkozni. Ez a Békás
szökőkúti Parkban van. fél 9-kor már mindketten ott voltak. Éppen susmorogtak
valamiről, mintha észre se vették volna, hogy ott vagyok.
- Héj gyerekek! –vágtam
nekik lazán oda.
- Csövike! –köszönt
Betti,majd lepattant a hinták előtti korlátról.
- Szia. Már itt is vagy? –mosolygott rám Bogi gúnyosan. Ő csak megfordult,hogy ne legyen háttal
nekem ,de ülve maradt.
- Na mizu van Bettike? –kérdeztem. Amúgy Betti igazából Bogi egy régi barátnője,de mióta egy
suliba járunk én is megkedveltem.
- Pff! Minden a régi.
- Hát nem igazán! –mondta
Bogi,majd lepattant a korlátról és odalépett hozzánk. - Képzeld csak,
szerelmes!
- Nohát! És kibe? –fordultam
Bettihez. Kicsit mérges fejet vágott a kiscsaj, mintha nem akarta volna,hogy én
tudjam.
- Egy
velünk egykorú…
- Lovasi Mátéba! –vágott
Bogi a szavába.
-
Chajj! Most miért kellett? –kérdezte.
- Úgyis megtudta volna. Nagyon feltűnően bámulod!
Betti alacsony, szép arcú, hosszú hullámos
hajú lány,de vannak idegesítő tulajdonságai. Kicsit visszahúzódó, viszont ha
berág valakire, akkor nagyon nagy a szája. Csinosabb ruhákban jár, követi a
divatot és nem veti meg a szoknyát és a magas sarkút sem. Én olyannak ismertem
meg, akinek fontosak a kapcsolatai és nem az a nagy,,csak a leghelyesebb fiú”
típus. Bár Lovasi Mátét, nem a tudása miatt kedvelte meg.
- Hallottatok a balesetről? –terelte el Betti a témát.
- Milyen balesetről? –kérdeztem.
- A Hatvani úton volt valami autóbaleset egy biciklis
miatt,egy ember meghalt. De nem találják az okozót,mert az incidens után
eldobta a járgányt és elrohant.
Bogival bambán néztünk. Nem sokan hallottak
még róla,mert elég friss hír. Betti pedig igen tájékozott, és jártas a legújabb
pletykák terjesztésében. Ő olyan,mindenki tudja ki ő,de senki sem ismeri.
Titokzatos kiscsaj!
Igencsak eldumáltuk az időt. Már majdnem dél
volt mikorra haza értem. Azon tűnődtem vajon milyen lesz majd a mostani tanév.
Nyár végén már mindig vártam, a sulit,de ennyire még sosem. Egy hét! Egy hét és iskola. Már alig várom
pár ember idegesítő beszólásait,a sok kocka flörtöléses próbálkozásait. De akit
igazán várok,az nem lesz ott. Nem is tudom,hogy találkozok e még vele,de
remélem.
1
héttel később…
Miután megcsináltam a hajamat,felvettem a
kedvenc fehér blúzomat és egy félhosszú fekete szoknyát,alá fehér harisnyát.
Felhúztam fekete,bársonyos tapintású, sarok nélküli topánkámat és vállamra
vettem az új Givenchy táskámat. Ezek után elindultam az évnyitóra. Az első nap
a suliban! Végre másodikosok lehetünk.
Az évnyitón rengetegen voltak. Köszöntötték
az új gimnazistákat és elmondták a legfőbb szabályokat. Aztán pár kisgimis
előadott valami,szörnyen unalmas műsort, és végre vége lett. Felmehettünk az
osztálytermünkbe,ami mellesleg ugyanaz,mint tavaly,majd elkezdődött az első
óra. Az osztályfőnökünk,Pálné Dongó Katalin elmondott egy csomó dolgot az új
rendről,és a nyáron felújított tantermek használatáról. Nekem az volt a
legjobb,mikor megkaptuk az órarendet,és megtudtam milyen jó óráink lesznek
holnap. Dráma,Informatika,tesi,fizika,stb….imádom a fizikát. Kedvenc
tantárgyam. Betti is jár fizika órára,annak ellenére, hogy ő általános tagozatú.
Nem igazán jó tanuló.
Negyedik szünetben kicsit kiszellőztettem a fejemet a hátsó udvarban.
És mit láttak szemeim! A virágágyással szemben lévő padon ott ült Hajnal
Ádám,maga a megtestesített „álom”! Bár háttal volt nekem, tudtam ,hogy ő
az,hiszen nagyon régóta ismerem őt. Oda mentem hozzá,nem tűnt túl lelkesnek.
- Szia! –ültem le
mellé.
- Szia…Mizu? –kérdezte.
- Te itt?
- Bori miatt jöttem.
Bori Ádám húga, aki most lett ötödikes és ide
fog járni. Aranyos kislány, bár még nem sokszor láttam.
- Értem. És mért vagy ilyen búskomor? –néztem rá lehangoltan. Ő mindig vidám volt vagy
dühös, de ilyen soha.
- Nem büntet engem eléggé az élet?
- Nem tudom. Miért? Rosszat tettél?
- Azt mondták…
- Kik?
- Hagyjuk! –fordult
el tőlem, elég idegesen. Mi baja lehet?
- Nem akarsz róla beszélni?
- Veled nem!
- Ahogy akarod. Elmegyek. Itt jön a húgod.
Felkeltem és dühösen a bejárati ajtó felé
vettem az irányt. „Azt hittem barátok vagyunk”. Gondoltam magamban.
- Szia Bori!
- Szia…- válaszolt
a kislány. Nekik már nem volt több órájuk.
Nekünk viszont még ott kellett maradni,mert
az igazgató beszédet tartott az ötödik órában, a felső tagozatnak. Elmondta
kivel lesznek az óráink,milyen szabályok vannak becsöngetés után,és többi
unalmas dolgokat.
Otthon ledőltem egy kicsit. Miért olyan
furcsa minden? Úgy érzem felkavarták az életem és nem érem el,amit szeretnék.
Nincs elég barátom? Túl messze állok a szeretteimtől? És az, akiben eddig oly
sokszor bíztam,nem akar velem szóba állni. Minek a következménye ez? Miközben
az agyam ezen gondolatok között kutatott válasz után,elszenderedtem. Már megint
egy álom!
Egy nagy házban voltunk. Én és Bogi. A
legfelső emeletről zene hallatszott. Valami nagy buli lehetett,de mégse voltak
sokan. Egy fiú a szoba sarkában a telefonjára bámult. Bogi odaszaladt hozzá. De
nem látom hol vagyok én! Mit csinálok éppen? Aztán megláttam…az épület
főbejárati lépcsőjén kuporogtam és sírtam. „Miért? Miért hagyott itt megint?”
Hangosan zokogtam. Szörnyű álom volt.
Reggel az iskolában egy fáradalmas tesi óra
után végre jött a fizika, amit nem osztályonként,hanem szakként
tartottak,úgyhogy összevonták a tízedikeseket. Bettivel felkaptuk a táskát és
elköszöntünk Bogitól, akinek épp matek órája volt. Az előadóba rohantunk, mert
már becsöngettek. Szerencsére a tanár úr még nem volt ott. 3-as padok voltak
elhelyezve és belül voltak a csapok. Mi leültünk Bettivel a második sorba
egymás mellé. A teremben hatalmas zajongás volt hisz sokan voltunk. A
legnagyobb ricsaj azonban a hátsó sorból jött, ahol Császár Bence, Németh
Marcell és Lovasi Máté ült. Mikor a tanár belépett ők voltak az egyetlen sor,
akik nem hagyták abba a beszélgetést.
- Na, lássuk csak, kik ülnek ketten? –gondolkodott tanár úr. –Ó Betti és Dóri!
Ott pont jó lesz. Máté gyere ide közéjük!
Na, már csak ez hiányzott. Pedig örültem volna,
ha ketten ülhetünk, de legalább Bettinek meg lesz az öröm. Kicsit oldalba
böktem Bettit.
- Menj, egyel odébb! –súgtam
neki.
Betti illedelmesen áthelyezkedett a másik
székre és Máté morcosan ült be közénk.
- Gyerekek! –kezdte
Tibi bácsi. –Most egy kis általános iskolai anyagot veszünk. Terveznetek
kell, közösen egy elektromos áramkört. Adok hozzá részeket és meglátjuk
mennyire emlékeztek még rá.
Pff! Egyik legkönnyebb tananyag.
- Aki
elsőnek kész van, ötöst kap.
Ötöst? Aszta mindenit! Gyorsan összedobunk
egyet. Tibi bácsi kipakolt minden padra egy csomó dolgot, ami az áramkörhöz
kell. Volt ott, izzó, voltmérő, fogyasztó, zsebtelep… Aha persze! Csakhogy
Bettit és Mátét marhára nem érdekelte a dolog. De azt se mondhattam, hogy majd
én megcsinálom egyedül, mert akkor a tanár azt hitte volna, ki akarom
sajátítani az ötöst. Ez volt az egyetlen dolog, amit nem szerettem a fizikában.
Mindig mindent mással!
- Öhm… talán elkezdhetnénk –próbálkoztam.
- Minek? –kérdezte
Máté gúnyoan.
- Az ötösért!
- Szarok az ötösre! –motyogta
unott hangok. Eléggé berágtam.
- Betti mondj már valamit!
- Én ehhez most fáradt vagyok. –válaszolta.
- Remélem ti is haladtok! –nézett rám mérgesen a tanár
úr.
Én meg bambán mosolyogtam. Eközben Máté jól
elvolt azzal, hogy megpróbálta kettétörni a voltmérőt. Persze nem szándékosan.
Túl hülye volt ahhoz, hogy belássa a következményeit.
- Tönkre teszed! –morcoskodtam.
(reccs) Azzal eltört.
A tanár úr megjutalmazott minket 3
gyönyörűséges egyessel. Én meg k…a mérges lettem, na! Első órán egyes! Tiszta
szégyen vagyok. Ne..em! Ez nem az én saram! Nem nekem kell szégyenkezni.
Máté már a haverjaival volt a második
emeleti aulában. Ott tömegült a legtöbb felsős. Odabaktattam hozzá és jól képen
vertem. De,most ne nézzetek hülyének na! Jobb nem jutott eszembe. Nem is
kellett, mert a társaság nagy része kiröhögte. Itt, ha egy magam fajta
felpofozott egy olyan csávót, mint Lovasi, életre szóló kínos pillanatot
okozott neki. De ki nem szarja le! Amúgy is olyan bunkó az a gyerek!
Visszapillantottam rá, egyenesen a sötétbarna szemébe, amiből majd ki csordult
a könny. Ennyire megbántottam? Nem, neki valami más baja volt. Leszaladt a
fehér kőlépcsőn és kirohant a főbejáraton.
Mikor megfordultam Betti mögöttem állt,
megdöbbent képpel.
- Most mi van?
- Hülye ribanc!
- Parancsolsz?
- Szemét vagy!
- Te meg hálátlan dög! –szóltam fennhangon majd odaléptem.
- Ezt mért kellett? Csak egy nyomorult fizika jegy.
- Neked az, mert téged nem érdekel a jövőd. Ha felnőnél,
végre rájönnél,hogy az élet nem habos torta, és nem csak a szerelemről szól. Kevés
a te időd ahhoz, hogy idiótáknak udvarolj teljesen feleslegesen és
reménytelenül.
- Te aztán olyan jól tudod. Te! Akinek sose volt normális
pasija, csak össze vissza kalandja. Én legalább tudom mi az a szerelem.
Azzal elhajtott. Végig ordibáltuk az egész
szünetet. Természetesen neki volt igaza. Mi is nekem a szerelem? Érzem belülről,
de semmit nem teszek érte. Suli után elmeséltem Boginak a szitut.
- Meg kell értened őt! Az ember nem választhatja meg a
szerelmét. Te már csak tudod, nem? –mondta.
- Persze tudom! És sajnálom, hogy összevesztem vele,de én
csak…
- Nála nincs „te”. Ő makacs, és független. Nem
parancsolhatsz neki! Nem hülye,tud magára vigyázni.
- Értem…
Elköszöntünk egymástól és mindketten haza
mentünk. Egyre gyengébbnek és bizonytalanabbnak érzem magam. Ki kell gondolnom
egy tervet a jövőre nézve. Boldog fogok lenni! Tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése